Kayla Czaga versei néhol játékos és szellemes, máskor keserédes vagy húsbavágóan őszinte hangon számolnak be egy életút állomásairól, örömökről és szorongásokról, valamint az egyént körülölelő világ történéseiről. A kanadai költő első kötetét Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon címmel Kis Orsolya fordította magyarra. A Prae Kiadó gondozásában megjelent könyv apropóján többek között az alkotás folyamatáról, valóság és fikció viszonyáról, illetve a sötét pillanatokban is megbúvó szépségről beszélgettünk a szerzővel.
KULTer.hu: A kötet címadó verséhez buszokon kiragasztott matricák adták az ihletet, míg más szövegeid személyes élményekből vagy éppen a nagyvilág figyelemre méltó eseményeinek megfigyeléséből születnek. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi inspirál téged. Rögtön tudod, ha egy érzés vagy történés később vers tárgya lesz?
A Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon volt a diplomamunkám a UBC [British Columbia Egyetem – a szerk.] mesterszakán. Akkoriban nagyon messze laktam a campustól, így minden nap több órát kellett buszoznom. Sok szövegem született ingázás közben, egyfelől mivel rá voltam kényszerítve – elég sűrű volt az időbeosztásom –, másfelől viszont volt valami a jármű mozgásában, az auditív és a vizuális ingerek állandó váltakozásában, amit rendkívül inspirálónak találtam.
Még mindig szeretem összekötni az írást az utazással.
A jövő tavasszal Midway címen megjelenő könyvemben lesz olyan vers, amit kompon írtam, és olyan is, ami egy vonatút során fogalmazódott meg bennem. Nem tudom előre, hogy mi fog majd megihletni, és pontosan emiatt közelítek változatlan alázattal a költészet felé. Ez az elfoglaltság folyamatosan újabb meglepetéseket kínál számomra. Rengeteg ötletem támad ugyanakkor, amelyek végül mégsem rendeződnek versformába – van például egy sor a tarsolyomban a kvarcról, amit már majdnem tíz éve próbálok elhelyezni egy szövegben. Nem mindig járok sikerrel.
KULTer.hu: Amikor először láttam a köteted eredeti kiadását, rögtön megakadt a szemem a borítón, ami magyar népművészeti motívumok felhasználásával készült. „Az egész fiatalkoromat azzal töltöttem, hogy / Magyarországról kérdezgettem” – írod a Megfigyelések című versben. Mesélnél kicsit arról, hogy milyen szálak fűznek téged ehhez a helyhez?
Apám Magyarországon született 1951-ben; az ’56-os forradalom idején szökött Kanadába a nagymamámmal. Senkivel nem maradt kapcsolatban a származási helyéről, és soha többé nem tért vissza. Egyetlen emberrel sem találkoztam még, aki a mi vezetéknevünket viseli.
Magyarország mindig is rejtélyes hely volt számomra,
amihez bár vonzódom, mégsem vagyok képes kapcsolódni.
KULTer.hu: Az első két részt végiglapozva kirajzolódik előttünk egy család a maga helyenként vicces, máskor keserű karaktereivel és anekdotáival: megismerjük a „részeg nagybácsit”, a „vallásos nagynénit”, olvasunk a „nem-nagyapákról”. Paul Vermeersch ajánlója szerint olyan a könyveddel való találkozás, mintha „belépnénk valakinek az otthonába”, mint egy „beavatás a klánba”. Mit gondolsz erről? Mennyire valóságosak ezek az emberek és élethelyzetek? Alaposan megfigyeled vagy inkább kitalálod őket?
Pont azt szeretem a költészetben, hogy nem kell döntenem valóság és fikció között, egy vers ugyanis mindkettő lehet. A szövegeimben megjelenő karaktereket tüzetesen megfigyelem, de ez nem zárja ki azt, hogy néhányuk kitalált legyen. Hatalmas dicséretnek veszem, ha a befogadók úgy vélik, megtudtak valamit a családomról azáltal, hogy elolvasták ezt a kötetet. Egy igazán jó regény befejezése után például én is hajlamos vagyok úgy érezni, mintha személyesen ismerném a szereplőket, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan tisztában vagyok vele, hogy nem léteznek.
KULTer.hu: A könyvet a szüleidnek ajánlod, a kezdőciklusban pedig sok vers szól róluk vagy éppen hozzájuk, sőt, az egyikben megpróbálsz az édesapád hangján írni. Tetszettek nekik ezek a szövegek? Fontos volt számodra a véleményük?
Amikor publikálni kezdtem, mindig hazaküldtem a lapszámokat a szüleimnek. Apám felhívott egy este, miután elolvasta az egyik róla szóló versemet, és azt mondta, „nem jött át” neki. Ez a beszélgetés ihlette a kötet Még egy vers apámról című darabját. Kicsit elkeseredtem, hiszen akkoriban részben miatta írtam. (Később aztán bevallotta, hogy a történelmi eseményeket középpontba állító szövegeim nagyon is tetszettek neki. Ezek végül egy külön könyvecskében – Enemy of the People – kötöttek ki.) Ami anyámat illeti, ő rendszerint kiakadt, amikor „csúnya” szavakat használtam. Mindezek ellenére természetesen büszkék voltak rám, és támogattak az álmaim valóra váltásában, ami végső soron sokkal többet számított nekem, mint az egyes versekről alkotott véleményük. Sőt, apám egyik tanácsának nagy hasznát vettem, amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írással.
Eleinte féltem ugyanis, hogy az embereknek nem fog tetszeni, ha magukra ismernek egy-egy szövegben,
esetleg megsértődnek majd rám emiatt. Apám erre azt mondta nekem, hogy én azért vagyok itt a földön, hogy alkossak, és ha valakinek nincs ínyére a művészetem, vagy rossz érzéseket kelt benne, azzal már neki kell megbirkóznia.
KULTer.hu: Látszólag csodálatos készséged van ahhoz, hogy az élet legsötétebb pillanataiban is megtaláld a szépséget. Az egyik kedvenc szövegemben, a Vad orgonában egy édesanya haldoklik, „a lila orgonából lila por lesz”, de a befejezés valahogy mégis békés és gyönyörű. A nyitóvers, a Vicces soraiban pedig a humor segít leküzdeni a nehéz időket. Hogyan találod meg a hangot, amin meg lehet szólalni ezekben az igencsak embert próbáló helyzetekben, és milyen szerepe van ebben a játékosságnak?
Az elismerés ezúttal nem csak engem illet. A szüleim mindketten képesek voltak humorral közelíteni a súlyos témákhoz, még a halálhoz is. Miután anyám apja meghalt, apámnak be kellett rúgnia az ajtaját, mert a nagyapám senkiben sem bízott eléggé ahhoz, hogy kulcsot adjon a házához, még bennünk sem. Mi hárman rengeteget tudtunk ezen nevetni, miközben terveztük a temetést.
Szerintem soha nincs teljes sötétség, mivel a humor és a szépség kiválóan ellensúlyozzák a negativitást.
Néha ugyanakkor – éppen a kontraszt révén – kétségtelenül valóságosabbá, sőt, zordabbá is tehetik a nehéz pillanatokat. Ilyenkor a sötétség még elsöprőbb erővel bír. Időbe telt, mire létrehoztam a hangot, amely képes mindezt magába foglalni: sok olvasás és sok rossz vers kellett hozzá.
KULTer.hu: A harmadik, Játékból című ciklus néhány darabját Gertrude Stein munkássága ihlette. Mit adott neked az ő költészete, és milyen hatással volt a saját írásgyakorlatodra?
Hihetetlenül unatkoztam, amikor az a szakasz született. A gyűjtemény nagy része már kész volt, és a szövegek mind nyelvükben, mind formájukban hasonlóak voltak. Azt éreztem, hogy újra és újra ugyanazt a verset írom. Gertrude Stein felfedezése hatalmas segítséget nyújtott nekem ahhoz, hogy végre erőt vegyek magamon, és merjek új hangon megszólalni. Őt olvasom, amikor emlékeznem kell arra, hogy a költészetben mennyi minden lehetséges.
KULTer.hu: „Egy lány soha nem akar nő lenni” – áll az egyik versben. Mit jelentett számodra akkoriban lánynak, nőnek lenni? Még mindig jelentős témája ez a szövegeidnek?
Azt éreztem, hogy
a „nőiség” egy olyan skatulya, amibe én nem igazán illeszkedem – vagyis pontosabban, nem akarok beleilleszkedni.
Borzasztóan korlátozónak tartom, hogy a nyugati kultúrák társadalmai mindig is meg akarták mondani a nőknek, hogy milyennek kell lenniük, hogy kell kinézniük, viselkedniük, hogy értékesek legyenek. Már kisebb mértékben, de most is foglalkozom ezzel a költészetemben.
KULTer.hu: Az Átmeneti című vers egy hamvazószerdai istentisztelettel kezdődik, a hosszú záródarab, a Rengeteg metaforikus madár pedig számos, a Kivonulás könyvéből vett idézetet és narratív elemet tartalmaz. Hangsúlyos szerepet tölt be a vallás az életedben?
Nem különösebben. Apám ateista volt, így nekem ezzel párhuzamosan lett egy rövid nagyon vallásos időszakom, csak hogy lázadhassak. Sok hívő barátom van viszont ma is, de már nem nevezném magam vallásosnak. A bibliai utalások és narratívák az angol kánon fontos részét képezik, főként ennek köszönhetően – és a zsidó-keresztény világképen keresztül, amelyet örököltem – szivárgott be a vallás az én költészetembe is.
KULTer.hu: A könyvedben olvasható versek formái eltérnek: némelyek szakaszokból vagy strófákból épülnek fel, de vannak olyanok is, amik egyetlen tömbből állnak. Hogyan találod meg a megfelelő szerkezetet, kész van előre a struktúra, vagy menet közben alakul ki?
Nálam a forma organikusan nő ki a tartalomból. Ritkán ülök le úgy, hogy megvan a fejemben a szerkezet.
Általában miután leírok néhány sort, megérzem, hogy milyen alakot ölt majd a vers,
bár néha kissé változik átdolgozás közben. Tetszik, hogy a stanza (’strófa’) olaszul szobát jelent, mert gyakran érzem azt, amikor írok, hogy egy nagy, kaotikus helyiségben próbálok eligazodni.
KULTer.hu: A Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon 2014-ben a debütáló köteted volt, jelenleg pedig már a harmadik könyved, a Midway kiadása közeleg. Mit gondolsz, hogyan változott a személyiséged – és vele együtt a művészeted – a kezdetektől mostanáig?
Nehéz megmondani, miként változnak a dolgok. Egy külső szemlélő valószínűleg jobban tudna erre a kérdésre válaszolni.
Azt hiszem, most már biztosabb vagyok a hangomban.
Ha újraolvasom a Biztonsága érdekében, kérem, kapaszkodjon verseit, rengeteg szorongást látok a sorok között, és érzem a mesterségbeli határozottság hiányát. Ez a minőség nagyon érdekes energiát kölcsönöz ennek a gyűjteménynek, ugyanakkor tagadhatatlanul kevésbé kiegyensúlyozottá is teszi az újabb köteteimnél.
KULTer.hu: A Vershiányban azt írod, „a világ kifogyóban van költészetből”. Tényleg így látod? Hogyan kezeled az alkotói válságot?
Nem, valójában nem gondolom, hogy a világ kifogyóban lenne a költészetből, bár néha mégis így érzem. Számomra az alkotói válság leküzdéséhez az énközpontúság háttérbe szorítása szükséges. Ilyenkor mások művészetét nézem, mások könyveit olvasom és emlékeztetem magam arra, hogy versek márpedig születnek, még akkor is, ha épp nem én írom őket. Egy pár nap kikapcsolódás vagy a mozgás is sokat tud segíteni.
Kayla Czaga verseskötetének augusztus 25-i bemutatójára Budapestre érkezik, 19 órai kezdettel lehet vele találkozni a Kis Présházban.
A borítófotót Erin Flegg készítette.
